Egy hónap. Egy hónap van hátra.
31 nap múlva az egész világ focilázban égve fog este (vagy reggel - időzónától függően) leülni a tv elé, hogy meglesse, ahogy elindul a banzáj. Lesz, aki drukkol, lesz, aki kurvaanyázik, lesz, aki kötelességből ül le, meg nyilván lesz, aki csak falhasználja az alkalmat arra, hogy istenesen berúgjon. A magyar csapat nem lesz ott, érzelmi kötődésünk egy másik csapathoz olyan szintű nem lehet, vagy igen - örök vita ez, valami okból mindig lesz azonban pár csapat, amely szimpatikusabb a többinél. Amelynek, ha csak divatból is, de jól esik drukkolni.
Jó példa erre az én esetem Japánnal.
Manga, anime, baseball, videojátékok, bonsai, a Császár, kanji írásjelek és húzott szemek.
Ezek mind elvarázsolnak a mai napig. 2002 óta a focijuk is.
Így hát, fogom magam és felpakolom a köveket, hogy érezzem a súlyát, annak, amit itt teszek-veszek és elindulok, egy hónappal a kezdés előtt, az úton, a Szamurájharcos Útján.