Még mindig magam alatt vagyok picit, hát ezt a meccset, párharcot csak elveszteni lehetett, és meg is tettük a magunkét.

Az eddigi meccseknél jóval kevesebb párharcot nyertek a fiúk, futómennyiség rég nem látott minimumon lehetett, pedig hát ezeket a kopipaszta paragvájokat azért simán kiüthettük volna egy, a dánok ellenihez hasonló játékkal fűszerezett meccsen.

Ehelyett mi történt ?

Berendezkedtünk védekezésre, csak úgy, mint az ellenfél, nyolcaddöntőhöz méltatlanül nem győzelemre mentek a labdakergetők, hanem hogy ne kapjanak ki. Az előző meccs jó játéka után ez a mi részünkről érthetetlen, szerintem a latinok részéről kevésbé meglepő - az Új-Zé és olaszok elleni meccs alapján. Honda nagyon egyedül maradt elöl, nem is zárkóztak fel mellé nagyon, mert nem tudta megtartani a labdát addig, hozzá kell tenni, a védők pakolták rá a lila foltokat szép mennyiségben, de ez egyik meccsen sem volt másképp itt mért lett volna másképp? Néha azért láttunk trükköket, helyzeteket, de Valdez révén a másik oldalról talán kicsit többet. Semmit nem jelent amúgy, 'uaynak is csak egy nagy helyzete volt. Aztán a hosszabításban, mintha frissebbek lennénk, erre bejön Cardozo és megint oda az előny" ", onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy pontrúgások sem segítenek. Vagyis nem a hosszabítás során.

Itt nem egészen értettem mit keres a lövők közt Komano és miért nem lehetett egy rúgás erejéig bedobni a zseniális bokájú, tapasztalt, blablastb Nakamura-t, de hát biztos jobban (nem) érezte benne az erőt a Mester.

Természetesen beszélünk még a történtekről, ha egy kicsit vigasztalódunk, de nem könnyű túltennünk magunkat azon, hogy egy nyer(he)t(ő) meccset buktunk.