A szakmai elemzést meghagynám ala vela sporinak, én maradok a hangulatjelentésnél, ami tagadhatatlanul derűs. Bár az első 30 percet -és vele a két gólt!- sajnálatos és megbocsájthatatlan módon átaludtam, a második félidőt már Roppongiban nyomtam végig. Volt éneklés, Nippon! Nippon!-ozás, Kawashima! Kawashima! meg Honda! Honda!; ahogy csak a csövön kifért. De meg is érdemelték a fiúk, mert hihetetlenül jól, sőt mi több: szellemesen játszottak. Honda gól előtti sarkazós cselét még sokáig fogják emlegetni, az, pedig, hogy a Yatagarasuhoz intézett imák és áldozatok nem voltak hiába, a két tanári szabadrúgásgól bizonyítja.
Amikor győztünk, nagyon megörültünk, utána pedig eljártuk a már-már egyfajta japánicumnak számító Shibuyai Berohangálóst, megsétáltattuk a kutyát {első kép - aszerk.} és elmentünk dolgozni {itt felettünk - aszerk.}. Roppongi pedig visszakerült jogos hajnali tulajdonosaihoz, a varjakhoz.